Kornai János és a mai magyarországi kapitalizmus

Ellenreformok szezonja

Mintha mindent elfelejtett volna a Fidesz vezérkara, amit a 85 éves Kornai Jánostól egykor megtanult. Gyors tempóban vezeti vissza az országot a túlzott központosítás és az állami gyámkodás világába, ahonnan egyszer már kiszabadult.
„Manapság lassan én, az 1980-ban írott, A hiány című könyv szerzője leszek az utolsó kelet-európai, aki még visszaemlékszik a hiánygazdaságra, és igazi örömöt érez amiatt, hogy megszűnt” – fakadt ki Kornai János, a Harvard professor emeritusa azon merengve, milyen gyorsan el lehetett felejteni az előző rendszer megalázó gyötrelmeit. Azóta öt év telt el, és olyan politikusok kerültek hatalomra, akik, bár vadul kommunistáznak, rájátszanak a késő Kádár-korszakot övező nosztalgiára, a hamis biztonságérzetre, tovább éltetik az atyáskodó, mindenható állam eszméjét, s a feszültségek és ellentmondások feloldását a centralizációtól várják – vagyis Kornai életművének minden elemét megtagadják. Miközben a nyolcvanas és a kilencvenes évek a tervgazdaság reformjától a rendszerváltásig és az átmenet első időszakának lezárásáig Kornai jegyében teltek el, ma az ellenreformereknek áll a zászló.
Ráadásul a szereplők részben ugyanazok, hiszen a kilencvenes évek elejének Fidesz-programjai jócskán merítettek Kornai írásaiból; 1992-ben Orbán Viktor személyesen küldte el neki a párt akkori gazdasági programját az Egyesült Államokba. A válasszal nem lehetett túl boldog. Kornai A gondolat erejével című önéletrajzi kötetében felidézi, egyebek mellett arra figyelmeztette a párt elnökét, hogy a programból több elem, például az egyéni választás szabadsága, a modern életfelfogás, a tisztesség és a törvényesség, a biztonság és a kiszámíthatóság hangsúlyozása hiányzik.
Pedig Kornai életműve aktuálisabb, mint valaha. „Évtizedeken át álmomban sem fordult volna meg bennem a gondolat, hogy első könyvem témája, a túlzott központosítás ismét időszerűvé válik” – fakadt ki tavaly a Népszabadságnak írt elemzésében, amelyben, tőle szokatlan módon, politikai deklarációra ragadtatta magát. „Az autokratikus uralom, a féktelen központosítás, az állam tevékenységének túlburjánzása összeférhetetlen a modern kapitalista piacgazdaság egészséges működésével. Ezen az úton lehetetlen lesz kimozgatni a magyar gazdaságot a csapdahelyzetből, a veszteglésből, nem tud rálépni fenntartható növekedési pályára. Ennek pedig mi valamennyien – a jelen és a jövő nemzedékek – leszünk a kárvallottjai.” De vajon törvényszerű-e, hogy így legyen? Hiszen az autokratikus hatalom önmagában nem akadálya a gyors gazdasági növekedésnek. A központosítás, legalábbis egy közkeletű felfogás szerint, alkalmas az erőforrások koncentrációjára, amiben szintén lehet növekedési tartalék. Az állam pedig – főleg ha kétharmados parlamenti bázis van mögötte – onnan és annyi jövedelmet von el, ahonnan és amennyit csak akar, és úgy is osztja el. Egyszerre lehet bankrabló és jótékonykodó Robin Hood. Akkor mi a baj? Ne hamarkodjuk el a választ. Előbb vegyük sorra, mit tanultunk Kornaitól.
Az 1957-ben megjelent A gazdasági vezetés túlzott központosításából például azt, hogy a részletekbe menő utasítások törvényszerűen ellentmondásba kerülnek egymással, amit aztán újabb utasításokkal próbálnak orvosolni. Ebben a gépezetben az egyén mechanikus végrehajtó lesz, a rendszer megszünteti az érdekeltséget, az erőforrások központi elosztása meghatározza a többnyire silány végeredményt. Mivel a gépezet csikorog, a szabályozó apparátust felduzzasztják, létszáma egyre nő. „Minél kevésbé bízik a vezetés a beosztott dolgozókban, annál inkább igyekszik helyettük dönteni. Minél inkább gyanakszik arra, hogy a hibák mögött többnyire tudatos kártérítés húzódik meg – annál inkább erősíti az ellenőrzés apparátusát” – írta Kornai, aki egyértelműen megfogalmazta, hogy a túlzott centralizációnak „elsősorban politikai okai vannak”. Csakúgy, mint napjainkban.
Jóllehet a gazdaságban már 1968-ban megszűntek a tervutasítások, a centralizációra változatlanul van hajlama a hatalomnak. Manapság a humán szféra központosítása folyik, részint hasonló megfontolásokból, mint a hetvenes években a trösztösítés: arra hivatkozva, hogy az egységesített beszerzés és elosztás, a kapacitások tetszőleges átcsoportosítása, a munkaerő koncentrációja, központi nyilvántartása, szükség esetén átvezénylése javítani fogja a hatékonyságot. Ehhez most hozzáteszik: és persze esélyegyenlőséget teremt. Ezt szolgálná az egészségügyben a diktált beutalási rend, az iskolákban a gleichschaltolt tanmenet, amelytől legfeljebb tíz százalékban lehet eltérni. Nem kunszt megjósolni: ha ez a rendszer kiépül, lehet, hogy nivellál, de lefelé, az output rosszabb lesz a mai átlagnál. A centralizált rendszerben általánossá válik „a parancsolgatás munkastílusa”, jövendölhetjük Kornai kifejezésével, kiiktatódik a spontaneitás, netán a szabályok kijátszásának eszköze lesz.
A Túlzott központosítás nézőpontjából elborzasztó azt olvasni a Klebelsberg Intézményfenntartó Intézet honlapján, hogy ennek az állami hivatalnak a feladata lesz „az egységes szakmai színvonal biztosítása”. A mamut 2748 oktatási intézményben 126 ezer pedagógus munkáltatója, több mint egymillió gyermek sorsának istápolója, és az a célja, hogy „mindenhol egyenlő esélyeket nyújtson”. Vajon hogyan? Időről időre összeülnek a tankerületi vezetők, és az esélybírálati értekezleten például a békési Kis Eszter hajba kap a csornai Nagy Adéllal (bocsánat, hogy ismeretlenül kipécéztem őket), mert az ő körzetében kisebbek az esélyek, és erre hivatkozva próbál majd több erőforrást kialkudni, ahogyan az a régi tervalkuk során történt? Amire a másik azzal vág vissza, hogy ha arrafelé elmaradás mutatkozik a teljesítményben, vajon az iskolai vezetők miért kapnak nagyobb pótlékokat? Egymás kezéből kapkodják ki a Magyar Közlönyt, hogy a minden részletre kiterjedő központi előírások alapján megállapodjanak az eszközarányos kibocsátás optimális mértékéről? Dicső jövő.
A központosítással kiiktatódik a rendszerből az a körülmény, hogy az iskola intimitást sem nélkülöző műhely, akkor működik jól, ha a pedagógusok, a szülők és a tanulók harmonikus együttműködésben formálják. Ha van benne élet, Kornait idézve: spontaneitás. A magyar közoktatás kiemelkedő eredményei, az elittől a végekig, autonóm teljesítmények, nem központi utasításokra álltak elő. Az sem mindegy, hogy a fenntartó a közeli önkormányzat vagy egy távoli hatalmi centrum. Az önkormányzatot helyben választják, a képviselők érintkeznek a pedagógusokkal és a szülőkkel, ha él bennük ilyen ambíció, tisztában lehetnek az igényeikkel, s ha van rá forrásuk, besegítenek. Most megfosztják őket érdemi befolyásuktól, az ingó és ingatlan vagyon tulajdonosaiként nem sok ösztönzést kapnak, hogy iskoláikat pátyolgassák. A régi rendszerben persze ezer szempontból sérült az esélyegyenlőség, de a központi ukázra létrehozandó egyenlősdi még súlyosabb aggályokat vet fel. Egy szempontból azonban megnyugtathatja a hatalmat: ha érdekeit bármi sérti, meg tudja torolni.
Hasonló kockázata van az egészségügyi ellátás centralizálásának is, legalábbis Kornai nézőpontjából. Bármennyire indokolt az átalakítás, vigyázni kell vele, mert még a mostani, kórosan alulfinanszírozott rendszerben is vannak olyan értékek, amelyeket el lehet bukni. „Még az ötvenes években sem fordult elő, hogy központi szinten írják elő: melyik kórház melyik osztályán hány ágy működjék” – figyelmeztette 2007-ben a szabaddemokrata egészségpolitikusokat. Most annyival rosszabb a helyzet, hogy az állami irányítás totális, példátlan hatalom összpontosul az illetékes szakállamtitkár kezében. Ezzel szemben Kornai valamennyi írásában szervezeti-intézményi sokszínűséget, többpilléres rendszert, lassú, fokozatos átmenetet javasolt. „Olyan átalakítást kell előmozdítani, amely növeli az egyén és szűkebbre szorítja az állam döntési jogkörét a jóléti szolgáltatások szférájában” – írta A gondolat erejével című önéletrajzi könyvében. Ebben külön is megemlékezik arról az epizódról, hogy 1997-ben, amikor az egészségügyi reform dilemmáit boncolgató első műve megjelent, az illetékes miniszter egy televíziós interjúban azt találta mondani: a könyv kiválóan alkalmas rá, hogy billegő íróasztalát stabilizálja vele.
Azt az íróasztalt feltehetőleg rég kivágták, Kornai könyvével együtt. „Ne kényszerítsük az állampolgárokat egyetlen, univerzális és központilag kitalált sémába. Választási lehetőséget kell adni. A demokratikus megoldás az én szememben nem az, hogy egy 51 százalékos többség rákényszeríti a véleményét a 49 százalékra, megállapítja, hogy milyen nyugdíj- és egészségügyi rendszer működjön” – mondta 1996 nyarán, amikor a Tárki kutatóival, Tóth István Györggyel és az azóta elhunyt Csontos Lászlóval lezárták közös kutatómunkájukat az adótudatosságról és az öngondoskodás esélyeiről. Kornai ekkor, s azóta is minden reformvitában azt az álláspontot képviselte, fontos, hogy az új megoldások a valóságban is megjelenjenek, „az emberek szerezzenek tapasztalatokat a biztosításról, a nyugdíjpénztárakról, a decentralizált egészségügyi ellátásról, hogy valóságos alternatívák közül tudjanak választani”. Nem hallgattak rá, sem akkor, sem azóta, sem hívei, sem ellenzői. Az egészségügy több-biztosítós finanszírozásáról az első Orbán-kormány és a második Gyurcsány-kormány is lemondott. A kötelező magán-nyugdíjbiztosítási rendszert a második Orbán-kormány államosította, a pénztárak vagyonának egy részét saját céljaira elköltötte. A piacos alternatívát a Fidesz a 2008-as népszavazással kiiktatta – a nagyik úgymond leszavazták a tandíjat, a diákok pedig az orvosi vizit díját, ezzel megvalósult a szolidaritás –, és belehajszolta magát a központosításba. A kilencvenes évek közepén az volt napirenden, hogyan lehet a szocializmusból megörökölt jóléti szisztémákat hatékonyan beilleszteni a kapitalista rendszerbe. Ma az a kérdés, hogyan ékelhető be a piacgazdaságba a tervutasításos köznevelés és egészségügy. Újratermelődő ellentmondások.
„Aki kutat és ír, hatást is akar gyakorolni. (...) A visszhang lehet kellemetlen, sőt bántó, politikai okokból. Írok valamit, és megtámadnak, mert a támadó világnézete, politikai filozófiája más, mint az enyém” – emlékezett vissza kutatói pályájára 2008-ban, amikor a krakkói egyetemen (is) díszdoktorrá avatták. A bántó visszhangnál is rosszabb lehet azonban a csönd. Márpedig azok, akik ebben a szép új anti-Kornai-világban kormányoznak, ügyet sem vetnek rá. Sem új írásaira, sem az egykori tudományos bestseller, a valamennyi világnyelven kiadott A hiány főbb megállapításaira, noha azokon is időszerű volna ismét elmerengeni. Mint például a paternalizmus és a puha költségvetési korlát összefüggésein. Ezt olyan kiváló tudósok is megteszik, mint a Nobel-díjas Eric Maskin, Kornai egykori munkatársa a Harvardon, vagy Willem Buiter, aki az EBRD vezető közgazdásza, majd a Bank of England monetáris tanácsának tagja volt, jelenleg a Citibank főközgazdásza.
De nézzük elébb a fogalmakat! A paternalizmus az állam és a vállalatok, intézmények viszonyára vonatkoztatott kapcsolat. Lényege, hogy az állam, mint afféle jó szülő, állandóan beleszól vállalatai életébe; ha baj van, kisegíti őket, magára vállalja a pénzügyi kudarc terheit. Ehhez kapcsolódik a kemény és a puha költségvetési korlát megkülönböztetése. A háztartások költségvetési korlátja kemény, ők csak annyit költhetnek, amennyi a bevételük, ezzel szemben a tervgazdaság vállalatai esetében a korlát felpuhul, vagy felpuhítható, ha politikai különalkukkal vagy más technikákkal lehetőséget teremtenek a túlköltekezésre, a túlélésre, még tartósan veszteséges gazdálkodás esetén is. A tervgazdaságban megismert jelenség manapság egyre jobban átterjedt a kapitalizmusra: a kormányok a válság kitörése óta egyre-másra segítik ki bankjaikat, vállalataikat, csődbe jutott intézményeiket. Mindez a pénzügyi fegyelem fellazulásával jár. Egy idő után azok is úgy érzik, hogy kiérdemlik a mentőövet, akik felelőtlenül gazdálkodtak. Azoknak a szervezeteknek pedig, mondhatni, alanyi jogon jár, amelyek túl nagyok ahhoz, hogy csődjük elviselhető legyen.
A kimentési akciókat „semmiképpen sem szabad automatikusan életbe léptetni. (...) Ha lelkiismeretes mérlegelés után a kimentés mellett döntenének, akkor azt annak tudatában kell megtenni, hogy elkerülhetetlenek lesznek a hosszú távon hátrányos következmények, legfőképpen a pénzügyi fegyelemre gyakorolt züllesztő hatás révén” – mondta 2008-ban a Corvinus Egyetemen tartott előadásában. A „züllés” káros következményeit részletezte 2010-ben Buiternek megküldött tanulmányában, amelyet a The Financial Times honlapja közölt. Derűs epizód, hogy saját írásában Buiter Nobel-díjas közgazdásznak titulálta Kornait. Később ezt azzal a megjegyzéssel korrigálta, hogy szerinte Kornai sokkal inkább megérdemelte volna a díjat, mint seregnyi tudós, aki a hatékony piac elméletét bütykölve kapta meg.
„A puha költségvetési korlát felelőtlenséget, a kockázat iránti közönyt generál, (...) ettől gyakoribbá válnak a pénzügyi bajok, erősebbé a kimentés követelése, tehát tovább puhul a költségvetési korlát. A puha költségvetési korlát szindróma önmagát gerjesztő, önmagát erősítő folyamat” – figyelmeztetett. Ahol a kimentés általános gyakorlattá vált, nem érvényesül a piaci verseny, nincs természetes szelekció, egyre inkább az állami akaraton múlik, kik lesznek a túlélők. Kornai megfigyelése szerint minél keményebb a költségvetési korlát, annál inkább javul a gazdaság alkalmazkodó- és versenyképessége. Magyarország e tekintetben is saját úton jár, itt nem öngerjesztő folyamatról van szó, a költségvetési korlátot maga a kormány puhítgatja. Megsegíti a devizaadósokat, átvállalja az önkormányzatok tartozásainak egy részét, mentesítve őket a károk alól, amelyeket részben ő maga okozott a forintot gyengítő politikával. Most a húsipari cégek következnek, függetlenül attól, melyiket hogyan menedzselték.
„A szocializmus egyik súlyos baja az volt, hogy a gazdasági elit tagjának karrierje, az előremenetel vagy a bukás nem a gazdasági teljesítménytől függött, hanem az összeköttetésektől és a politikai hatalom iránti szolgálatkészségtől. Nem szabad belenyugodni abba, hogy ez a szocializmusból jól ismert jelenség most az eddiginél is inkább elterjedjen a piacgazdaságban” – hívta fel Buiter és az olvasók figyelmét Kornai.
Ezzel függ össze a gyenge árérzékenység is. A tervgazdaságban a jelenség arra vonatkozott, hogy a vállalatok nem, vagy nem elsősorban az árjelzésekhez, piaci hatásokhoz alkalmazkodtak, hanem másfajta, például politikai, miniszteriális elvárásokhoz. Elviselték a költségek szintje alatti, deficites árakat, mert ha a vállalat veszteséges volt is, az állam kisegítette. Az anti-Kornai-világban a kormány ezt is meghaladta. Nem bízza a vállalatokra, hogy áraikat a piaci hatásokra alakítják-e, vagy más sugalmakra, hanem ő maga diktál. Nem zavarja a veszteség, mert nem ő viseli el, és nem tesz ígéretet arra, hogy megtéríti. Az üzleti szféra egyes ágazatainak lerablásához pedig olyan adókat vet ki, amelyek függetlenek a nyereségtől, mivel alapjuk az árbevétel. Ez sem annak növelésére, sem beruházásra nem ösztönöz. Tisztára, mint a szocializmusban: ahol sok a nyereség, onnan el kell venni.
A tervgazdasági sajátosságok reinkarnációját nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, mivel lassan elérik a kritikus tömeget. A túlzott központosítás, az állami gyámkodás, a puha költségvetési korlát, a gyenge árérzékenység együttes következménye annak idején az volt, hogy a rendszer normális állapotára a hiány – áru-, nyersanyag-, munkaerő- és mindenféle egyéb hiány – volt a jellemző. Manapság a tünetegyüttes a gazdaság gyenge teljesítményében üt vissza, a beruházások zsugorodásában, a potenciális gazdasági növekedés hanyatlásában. A kiszámíthatatlan állami beavatkozások sora, a jogbiztonság hiánya a gazdaság működésének hatásfokát alaposan lerontja. Vegyük még hozzá a politikai önkényt is.
De hagyjuk az interpretációt, folytassuk Kornai szavaival! „Az a veszély fenyeget bennünket, hogy a magyarországi politikai rezsim hasonlóvá válik Putyin uralmához (...) rövid idő alatt olyan mélyreható változások történtek, amelyek irreverzibilisek (vagy legyünk optimisták: majdnem irreverzibilisek) és garantálják (vagy legyünk optimisták: szinte garantálják) a hatalomra került csoport tartós uralmát” – írta két évvel ezelőtt. Azóta kopik a „majdnem”, és szinte eltűnt a „szinte”.

FARKAS ZOLTÁN
* (Grafikon: Kornai János műveinek nemzetközi idézettsége)